.... ideje újrakezdeni.
A beszámolókat, az írást, a dokumentálást, bíztatom magam.
Épp a kertben gyönyörködöm, abban a két szabad percemben, amit loptam magamnak. Lóci könyvet lapozgat, Lujcsi egy nyári szandálomat próbálja a lábamra varázsolni.
A kertünkben gyönyörködöm. Vége a szilva-dömpingnek, nem burjánzik a magnólia, és a vadszőlő.... az Ezerszínűből csak kórók és csupasz gallyak maradtak.
De tegnap nálunk reggelizett egy mókus. És egy mátsásmadár. És tíz-húsz cinke.
És főleg az a gyönyörű, hogy a mienk. A gyerekeké, bármikor birtokba vehetik (kivéve, mikor ilyen csúnyán köhögnek, mint most Lóci), és nekünk kell alakítani, segíteni, szépülni.
Biztosan öregszem, hogy ezek nálam a hírek, ezek a benyomások azok, amiket itt elsőnek megosztok, és nem a ház összes szeglete, a rengeteg élményünk, a vágyaink, kirándulások, kalandok... de jönnek azok is. De most ilyen kényelme, teázós, elmélkedős ez a délelőtt.
Az a helyzet... Hogy a költözés egyenlőre késik. Adminisztratív gondok vannak, úgyhogy jönnek a bútorok is utánunk ide az Atmenetibe. Papírforma szerint akar két hónap is kellhet a megfelelő papír elkeszuleseig. Ha éppen nem vagyok halálosan kimerült és fáradt, akkor tűkön ülök. De legalább megtaláltam Lujcsi szobájába az ideális tapétát...
Üres a Zoldlomb. A bútorok árvalkodnak meg, de mar azok is szetszerelve, meg nehány haszontalan és ottfelejtett apróság.
Sírtam is tegnap egy sort. Eszembe jutott, ahogy a foci-vbt néztük barátokkal a meg festék szagú lakásban egy hihetetlenül kis képernyőjű tv-n, ahogy "zsákban" hoztuk haza a gyerekeket, a karácsonyok és szülinapok,az éjszakai hosszú sétálasok Locival a nappaliban körbe-körbe, minden butor és szonyeg története, és elnéztem a ciposszekrenyt, ahol Loci felállt, és a tükröt ahova Lujzi odamaszott hogy nyalogassa a saját tükörkepet..... Nem tudom, mennyi idő kell majd ahhoz, hogy valahol úgy éljek, mint itt éltem. Vakon. Vakon kezeltem a mikrot, a tűzhelyt, a zárat, a zuhanyt, a gyerekzarat, előre tudtam minden évszakban a nap útját, a buszok hangját, a postás csengeteset, a szomszéd matatasat. Nem azt mondom, hogy ezek hiányozni fognak, de most meg az életem részei. És egyenlőre nem kényelmes nélkülük...
Ma megvolt az első, és talán legnehezebb része a kicuccolasnak: tömeenytelen ruha, könyv, rajz, tányér, karácsonyfa dísz, potbabakocsi, agy takaró... Számolhatatlanul sok dobozban és zsákban. Csoda-csapat jött ma itt össze, sokat dolgoztunk, meglepetésként kaptunk ajándékba egy koltozteto-csapatot kocsistol, a tervet pedig messze tulteljesitettuk.
Lujza drága úgy kifaradt, hogy hétkor, vacsi és fürdés nélkül kidőlt, persze nagyon sokat drukkolt végig! :-)
Loci pedig óriási segítség, ahogy összpontosít, ahogy dolgozik és dolgoztat, és legfőképpen lelkesedik!
Ma meg a Zoldlombban alszunk, de hétfőn mar talán az új átmeneti helyen. Szívem szakad. És ahogy elnézem most az egyik gyerek-sarkot... Mint egy francia trend-magazinban. Egyetlen autó betolva a falhoz, egyetlen virágos játék baba a kiságyban, minden milyen letisztult! Valamit kezdenünk kene a rengeteg holmival, ami körülvesz...
na akkor költözünk.
Úgy, hogy még semmi sem biztos, csak az, hogy április 15-én a Zöldlombot (elvileg) üresen át kell adnunk a vevőinknek.
És az is biztosnak látszik, hogy a fügebokros sárga-ház akkorra még nem lehet a mienk.
Köztes megoldást egy kedves barátunk révén találtunk, akitől mertünk bérelni egy-két hónapra egy kis lakást a közelben, és egy másikat mellette, raktárnak.
Viszont igyekszünk költség- és energia-hatékonyak lenni, úgyhogy a bútoraink és a holmink nagy része megy rögtön Keszire, ha az Eladónk kiürít néhány szobát.
Tehát a terv az, hogy az Átmeneti helyre bepakolni kb. egy hónapnyi dolgot, amitől azért komfortosan érezzük majd magunkat, és minden más lehetséges dolgot dobozolunk és várjuk a hívást, hogy jöhet a költöztető!
És persze nem értem, hogy hogyan tud 6 év alatt ennyi holmi összegyűlni, pláne egy ilyen apró lakásba! Rengeteg-rengeteg dolog, aminek fel se tűnne a hiánya, mégis ragaszkodunk hozzá, miután megfutottuk a jótékonykodás-ismerősöknek-elajándékozás-kidobás köreit.
Ezek mellett persze - el ne felejtsem - nagyon izgatott vagyok. örömmel izgatott, várakozástól izgatott, mint egy kisgyerek. Jajj de rééég vártam már erre!
Ez riasztott el leginkább eddig a dokumentálástól: a képek.
Mert fotózni nem tudok. Mégis csinálom. Egészen sok képet készítek, ha épp elkap a hév, amit aztán hónapokig át se töltök a gépre, majd újabb hónapok, amíg kiposztolgatom.
Pedig milyen logikus igénye lenne azoknak, akik szeretnek rólunk értesülni, hogy végre lássák az aktuális képeket, eseményeket, akár milyen minőségben!
Úgyhogy most próbálok lelkes és kitartó lenni, hogy illusztráljam is a beszámolókat, ennek örömére végre feltettem a gépre a k a r á c s o n y i fotókat (őrület)....
Talán most sikerül dokumentálni, tudósítani Rólunk, főleg négyünkről, Lóci és Lujzi napjairól, lépéseiről, sikereiről, ünnepjeiről :-)
Leave a Comment