Lóci szeptember óta jár az oviban focira, és bár az elején ő maga kérte, lelkesedése egyre inkább alábbhagyott. Decemberben már ott tartottunk, hogy péntekeként, foci-napon a délutáni alvás alatt folyton a homlokát fogta, hogy ő bizony lázas, és meghatóan krákogott hozzá.
És - bár nem vagyok híve a mindenbe belekapok-majdcsak-kikötök-valahol sportolásnak- úgy gondoltam, végére járok a dolognak. De hiába kérdeztem, hogy mi a baj, vagy van-e baj egyáltalán, ő hősiesen hallgatott és ragaszkodott a rettegett péntekhez... Sem a bátorítás, sem a sajnálkozás nem segített. Ekkor döntöttem úgy, hogy nem engedem többet focizni járni az új évben, mert akármi terheli is a kis lelkét, megpróbálta legyőzni, de csak csatákat nyert, háborút nem.
Január elején aztán focibemutató volt, amire izgatottan készült, mi pedig mindhárman családilag kivonultunk (Lackó irodából jövet, tehát talpig öltönyben, ezzel is emelve az esemény színvonalát Lócink szemében). Akkor jöttem rá, hogy az egész csoportban Lóci a legmazsolább és mivel nem akartam terhelni, csak heti egyszer engedtem a többiek heti kettőjéhez képest... nos... hát nem ő volt a legügyesebb. Lelkes volt és vidám, de saját szabályok szerint játszott a saját kedve szerint.
Mi viszont természetesen nagyon megdícsértük, a fiúk pedig utána napokig súgtak-búgtak focitrükkökről és edzésmódokról... Három nap múlva a kis hős elémállt, hogy engedjem mostantól minden focira járni, heti kétszer.
Úgy lett. És azóta is nagyon, rajongásig szereti. Múlt héten pedig egy igazi mezt is kapott, mint a nagyok.
Ennyin múlott.
